Tatay Sándor valami olyat tud, amit az utána jövő nemzedékek anakronizmusnak tartanak. Természetes örömmel, életkedvvel mesélni. S mikor mesél, önmagát adja; a benne rejlő derűt, iróniát, a megértésen, tapasztalaton alapuló bölcsességet, a pontos, reális valóságismeretet, az élet, az ember hitét és szeretetét. S hozzá még a jellegzetesen színes-ízes tatays nyelvezetet s a Balaton-felvidék természeti szépségeinek meghatározó közegét.
Egy munkanapját szenteli arra, hogy kiszabadítson egy viruló csipkebokrot, a „domboldali rétek lámpását” a vadszőlő és az iszalag szorításából. S mindezt miért? Mert tudja, hogy tartozik vele a hegynek. „Én adósságaimat csak egy csipkebokorért róttam le. Földhazámért, földtestvéremnek, amely majd befogad” (Harc egy csipkebokorért). Természetesen nem minden novella lírai vallomás, de mind olyan, mintha tudná az író, hogy tartozik vele nekünk, értünk. Tatay írásaiból szinte észrevétlenül bukkannak fel napjaink gondjai, örömei, fonákságai, szépségei. De az érzés: a szomorúság, az együttérzés, az öröm vagy a bosszúság bennünk, velünk marad. S a biztos tudat: érdemes volt elolvasniuk.
