Nyikorgó kerékpárján izzadó plébános; a kihalt utcán rohanó eszelős, kezében kukoricaszár; árnyékban rejtőző alakok a pincesoron; bomló madártetemmel játszadozó kislányok. A magyar tanyavilág, a haldokló zsákfalvak, az elöregedő és elnéptelenedő települések krónikáját sokan megírták már. Regényként. Elbeszélésfüzérként. De nem példázatként. Egyáltalán, nem gyanús írói vállalkozás a 21. század elején előállni egy példázattal? Nem idejemúlt már morális tanulsággal házalni?
Wesz Péter prózája a példázat és a szociográfiai igényességű elbeszélés, a nincstelenek világát megjelenítő történetek megújítására tesz kísérletet. A bal lator lemászik a keresztről nemcsak a 2010-es évek Magyarországának falusi rögvalóságáról ad látleletet, a leszakadó vidék környezetében a jó és a gonosz örök harcát is színre viszi. Messze állnak tőle a dörgedelmes erkölcsi magyarázatok, de óva int attól, hogy a falu tipikus karaktereinek mindennapi küzdelmeit biztos távolból, némi kiábrándultsággal, közönyösen szemléljük. Nem mond ítéletet, de azt sem engedi, hogy ítélkezzünk.
