Ernest Hemingway

Mike az ágyon feküdt, az arca, mint a saját halotti maszkja.

Hárman ültünk az asztalnál, s úgy éreztük, mintha legalább hatan hiányoznának.

– Ó, Jake! – mondta Brett. – Milyen jól meglettünk volna mi egymással!

Előttünk egy lovas rendőr, sárga egyenruhában, a forgalmat szabályozta. Felemelte botját. A kocsi hirtelen lelassított, Brett nekem dőlt.

– Hát igen – mondtam. – Jó dolog volna ebben hinni.

Nekem jólesett, hogy megsértette Cohnt. Szerettem volna, ha nem esik jól, mert olyankor undorodtam magamtól. Ez az erkölcs: utólag undorodni önmagától.

A háborúból emlékszem ehhez hasonló vacsorákra. Sok bor, sok visszafojtott izgalom, annak a tudata, hogy nem lehet megakadályozni azt, ami történni fog. A bor hatása alatt elfeledkeztem csömörömről, jól éreztem magam. Úgy láttam, kellemes társaságban vagyok.

Szemben velünk, az utcán egy kis szabadon maradt térségen egy csapat fiú táncolt. Tánclépéseik nagyon bonyolultak voltak, arckifejezésük elmélyült és feszült. Valamennyi maga elé nézett a földre tánc közben. Kötéltalpú cipőik kopogtak, dobogtak a kövezeten. Lábujjaikkal verték a kövezetet. Sarkukkal verték a kövezetet, talpukkal verték a kövezetet. Aztán a zene hirtelen egy vad akkorddal véget ért, a stepp abbamaradt, s a fiúk eltáncoltak az utca másik vége felé.

Azzal, hogy egyik helyről a másikra szaladsz, még nem szabadulsz meg önmagadtól. Nincs semmi értelme.

Ez volt Brett, akiért az imént alighanem sírva fakadtam. Aztán elképzeltem, amint megy lefelé az utcán, s beszáll a kocsiba úgy, ahogy utoljára láttam, s egy idő múlva pokolian éreztem magam. Nappal könnyű keménynek s fölényesnek lenni, éjjel nehezebb.